Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről

Vers és valóság

Versek a havasról – Amikor 1926/27-ben a Pandora című folyóiratot indítottam és fél évig fenntartottam örökre kiábrándulva a saját folyóirat-szerkesztésből, ¹ a lapot nyomó kitűnő Bíró Miklós-féle nyomda emberei révén megismerkedtem Farkas Ferenccel, egy erdélyi gazdag erdőbirtokos család fiával. Ferkó akkor még nagyon idealista volt, s úgy emlékszem, ő vette meg a Bíró Miklós-féle nyomdát. ² Jóval később egyszer, nyaralni hazautazván meghívott engem és akkor talán 12 éves Klára lányomat és az azóta meghalt Mikes Gyuri unokaöcsémet vadember módra élni a rengetegben. ³ Szászrégen (?) mellett volt még akkor is erdejük, és a lakosság respektálta a jó kedélyű fiatalembert. Dédáig vonattal mentünk Szászrégenből (ott ismerkedtünk meg F. F. szüleivel, öccsével, és az „embervér” nevű rettenetes paprikaszósszal) – onnan egy keresztvölgyben fölfelé vagy 10 km-t keskenyvágányú kisvonaton, amelynek csak egyetlenegy zárt kocsija volt, a Feriéké. A többi kocsi csak tengelyekből állt, amelyeket összeláncoltak a különböző hosszúságú fenyőtörzsekkel. Ezeknek a tengelyeknek pillangó volt a nevük. Hát ez a három hét életem legboldogabb időszakai közé tartozik. Óriási, különleges hegyek, vad rengetegek, félelmes bozótok, folytonos erdőkitermelés, gutaütésforró fennsíkok, állandó, valódi vagy képzelt farkas- és medveveszély, és igen reális viperaveszély. A kígyó ellen kamásnit húztunk, olyan magasat, hogy az állat ne tudjon fölibe ütni. Ami itt a bisztrai havasok közt ekkor megindult (mert Feri jópofa unokaöccsei és szász nevelőjük velünk voltak), az leírhatatlan. Egy omladozó, eredetileg talán 4-5 szobás vadászkastélyban laktunk. A szomszédban Feriék volt szakácsnője s egyúttal a szászrégeni kórház volt konyhafőnöknője egy körülbelül 10-12 szobás, jó karban levő, cölöpökre épült másik épületben kiadó szobákat tartott fenn; miránk is ő főzött. Gomolygó felhők, rettenetes verőfény, szemünk láttára velünk egy magasságban a semmiből előcsorduló esőcseppek világában éltünk. Talán 800-900 méter magasságban lehetett. A füvet lekaszáltattuk, a kígyók miatt. Indiánok voltunk; semmit sem kellett kímélni; pl. aki akart, a ház korhadó falán járt ki. (Egy évre rá megtudtuk, hogy a padlás beszakadt.) Szüntelen kirándultunk. A fiatalok futballoztak és a pisztrángos patakot szabályozták. Elképzelhetetlen bolondságokat eszeltünk ki. Közben azonban én szorgalmasan dolgoztam Shakespeare Athéni Timonjának a fordításán, amelyből három felvonást itt készítettem el. Reggeltől estig a napon dolgoztam. Kosztunk a legbőségesebb és a legfinomabb volt. Szakácsnénk és Feri szülei láttak el bennünket. Nincs mód részletesen kitérni ennek az emlékvilágnak a gazdagságára. (A Tücsökzenében három folytatólagos vers szintén ábrázol valamit ebből a csodálatos idillből. ⁴) Fényképünk is maradt a tájról.
I. Bevonulás – Az első vers, a Bevonulás teljesen híven festi az érkezés hangulatát.
II. Ébredés – Rengeteg verset terveztem a havasi életünkről. De nem futotta rá az időből. Erzsike távol volt. Legjobban őrá gondoltam, legjobban őt rejtegettem. Nyilvánvaló, hogy a hajnali vágynak és az ember testére besütő napfény hatásának a rajza. Ővele is meg kellett játszani, hogy – nincs, hogy csak „tündér”, hogy csak „káprázat”.
III. Reggeli – A vers alapképe (méz = arany) elég öreg dolog, de javít rajta néhány igaz érzékelhetőség, amilyen az ehető tűz és a falat, amely tündöklik a számban. Rettentő nagy reggeliket ettünk, egyáltalán mindenben dorbézoltunk.
IV. A hegytetőn – F. Ferinél volt a revolver, amelyet a kiránduláson én vettem magamhoz (esetleges medvék ellen). A társaságtól egy darabig különváltam, ezalatt erjedt bennem az öngyilkossági szuggesztió, majd a táj nagyszerűségének kibontakozó hatása alatt a szuggesztió legyőzése, az önmegnyugtatás. Erzsike azt mondta rá, hogy ez is megfelel az individuálpszichológiai elméletnek.
V. Az erdő fiai – Mondtam, hogy Bisztra és Stézsia völgyében (melynek – azt hiszem – a találkozásánál laktunk) mintha egy nyomtatott nagy Y középpontjánál lett volna az erdészlak és felfelé a most említett két völgy, lefelé az, amelyik Dédára vitt a „pillangókon”, mindenféle kirándulásokat tettünk az alpesi rétek bujaságával egyenlő tenyészerejű telepen. Most jut eszembe, hogy nem írtam meg valamit: egy erdei sétánál egy kidöntött óriási tölgyfa vagy bükkfa törzse mellett haladtunk el. Beleböktem egy nádpálca szerű vesszővel. A vessző markolatig süllyedt bele. Kiderült, hogy a hangyák belülről papírkönnyűvé és puhává rágták az óriást… Ilyen meglepetéseink naponta tucatjával adódtak… Rengeteg kivágott fát, oldalágaitól megfosztott törzset (rönköt) láttam, sajnáltam őket. A hegyi vasút naponta kétszer jött és ment. Egyszer-egyszer mi magunk is lementünk Dédára, mégpedig úgy, hogy megszálltuk a szalonkocsit, Feri kiállt az első peronra mozdonyvezetőnek, vagyis kifékezte a kocsit, amely – csak éppen meg kellett lökni – ment aztán magától lefelé. Csak a kanyaroknál kellett vigyázni, hogy a túlzott gyorsaság, meg a centrifugális erő ki ne röpítse a sínből. Lent Dédán megnéztem a gőzfűrész- és villanyfűrésztelepet. Mennyi fa, milyen gyönyörű, egészséges, sárga deszkák száradtak a napon, és hogy illatozott belőlük a gyanta!… Ezt sem értem meg! ⁵ … Hanem azt igen, hogy odafent a kivágott szép élő óriásokat hogy sajnáltam, tudva, hogy milyen forgó guillotine alá kerülnek. – Mikor a vers a Naplóban megjelent, utána a szén- és fakereskedők ipartestülete havi Közlönyében újra leközölte és levélben megköszönte az ipar iránti érdeklődésemet. ⁶
VI. Éjszaka – Kell mondanom, hogy ott a havasi magányban éjszaka sehol egyetlen lámpának nyoma sem volt? A tájat már ismertem. Egy hold nélküli teljes sötétségben nagy meglepetés volt tehát az, hogy hogyan tájékoztattak földrajzilag a mégis adódó és nappal talán meg sem figyelhető hangok, így a patak csörgése, a tücsökzene a réten, a visszhang, amely a hegyoldalról felénk verődött és a többi, ami nagyrészt már csak képzelődés lehetett. Megnyugtató, boldog, panteisztikus érzést, gyakori érzésemet rajzoltam meg a versben. – Valamennyi verset már itthon írtam meg, akár ma is szívesen föleleveníteném egyik-másik mozzanatát ottani életünknek; a Tücsökben egy kicsit meg is tettem. Ide tartozik még egy Lelle Mária című versem, amely később jelent meg: a bolond Marit, a szamócaárus vén román nőt személyesen ismertem, és pár lejjel én is könnyítettem az életén.

Jegyzetek

¹ A Szabó Lőrinc szerkesztette folyóirat 1927-ben hat számot (az utolsó összevont volt) ért meg.

² Budapest VII., Rózsa utca 25.; ez a cím van feltüntetve a Pandora szerkesztőségeként is.

³ 1935 júliusában. Útjáról feleségének írott 1935. júl. 12-i, júl. 13-i, júl. 17-i, júl 19–20-i, júl. 22-i és júl. 24-i levelei tudósítanak: Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944), s. a. r., bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Magvető, Bp. 1989, 457–466.

⁴ 287. Timon nyara, 288. A virágzó havason, 289. Varázs-tó.

⁵ Az „értem” szó helyett elképzelhető, hogy Szabó Lőrinc „írtam”-ot diktált, de nem egyértelmű, hogy a lejegyző hibázott, esetleg a gyorsírásból rossz hangrenddel áttevés eredménye; ha így, bizonyíték lehet a gyorsírásos „ősszöveg” létére. Kabdebó Lóránt a Vers és valóság 1990-es kiadásában át is javította.

⁶ Ezen a címen nem létezett lap. Feltehetően Magyar fakereskedő: a Magyar Fakereskedők és Faiparosok Országos Egyesületének közlönyéről lehet szó.